A reformkor nagy költõje, az elvi alapon álló magyar kritika
megindítója, nagyhatású szónok és politikus, nemzeti himnuszunk
szerzõje. Középbirtokos nemesi család- ból született
Szõdemeteren. Kis korában árvaságra jutott, fél szemét himlõ
következtében elveszítette. 1796-ban a debreceni kollégiumba
került, itt végezte el jogi tanulmányait is. 1810-ben lett Pesten
joggyakornok, megismerkedett Kazinczy pesti barátaival.
Pályája elején Kazinczy nyelvújító mozgalmának volt harcos
híve, az irodalom fejlesztésével a polgári fejlõdést kívánta
elõremozdítani.
fordításirodalmat propagáló elveit, s az eredeti alkotóktól várta az irodalom fejlõdését. Hazafias
verseivel a haladás ügyéért harcolt, s a cselekvõ hazafiasságot hirdette, a korabeli nemesi
tespedéssel a dicsõ múltat, a szabadságmozgalmak emlékét állította szembe.
A reformmozgalom elõrehaladtával lehetõség nyílt politikai szereplésére is. 1832-ben országgyûlési
követ lett, s a haladó ellenzék legkiválóbb szónokaként a polgárosodásért és a jobbágyság terheinek
csökkentéséért vívott harcban találta meg hivatását. Kiállt a magyar nyelv hivatalossá tétele, az
1831-es felkelésben levert lengyelek mellett. A kormánnyal és a rendekkel vívott harcát
Országgyûlési naplójában örökítette meg.
1838-ban, hazafiúi csalódásának mélypontján írt Zrínyi második éneke c. verse ugyan a nemzet
halálának döbbenetes jóslatával végzõdik, de unokaöccséhez írt eszmei végrendeletében és
tevékeny munkásságában a jövõbe vetett hit jutott kifejezésre. Éppen befejezte a Wesselényi
védelmére írt röpiratát, mikor a halál Csekén elragadta.